Első New York-i éjszakám története bizonyára mosolyt csal majd az amerikaiak arcára, de hisz evégett is írok róla. Emlékszem, hogy a kiváló Rudyard Kipling egyik könyvében olvastam, hogy milyen nyugtalanság fogta el a vadóc Mauglit, amikor életében először feküdt le aludni zárt kunyhóban. Az, hogy tetőt érzett a a feje fölött, csakhamar olyannyira elviselhetetlen lett számára, hogy kénytelen volt kimenekülni a kunyhóból, hogy a szabad ég alatt nyújtózhasson el. Nos, tegnap éjjel engem is szinte ugyanilyen szorongás kerített hatalmába, csak engem a környező felhőkarcolók, a fölöttem villogó óriásbetűs reklámok, az öntöttvasból készült, cölöpökre szerelt nagy piros víztartályok miatt, mert egyszerűen túl sok minden van a levegőben, nincs elég nyugalom odafönt! Nyomasztott álmomban a mindenütt nyüzsgő rengeteg ember is, az a hatmillió emberi lény, az egymásra zsúfoltság. Óh, jaj! Álmomban eltorzultak és testesebbek lettek a felhőkarcolók, különösen az egyik, amelyik itt magaslik a közelben (a gumitröszté, ha nem tévedek). Akkora súlya lehet annak a márványtömegnek, hogy az ember egészen elborzad tőle! Ballasztként nehezedett rám, és valamely hagymázas álmomban olykor láttam is, amint eldől és összeomlik…

Ma vasárnap van. Párás, fülledt ködben ébred a hajnal; egy újabb forró napja lesz ez annak az őszi évszaknak, amelyet errefelé „indián nyárnak” hívnak. Az angol vasárnap bágyadtsága üli meg New York-ot; a sugárutakon a nyughatatlan villanyos kocsik kegyesen tűzszünetet tartanak. Semmit sem lehet csinálni: A színházakban uborkaszezon van, és csak holnaptól kezdve járhatok be annak a színműnek a próbáira, amely Amerikába hozott. De egész közel, itt a szomszédban van a Central Park; látom az ablakból a már levelüket vesztett fákat. Elmegyek majd oda, hogy levegőt szívjak és békére leljek.