Első New York-i éjszakám története bizonyára mosolyt csal majd az amerikaiak arcára, de hisz evégett is írok róla. Emlékszem, hogy a kiváló Rudyard Kipling egyik könyvében olvastam, hogy milyen nyugtalanság fogta el a vadóc Mauglit, amikor életében először feküdt le aludni zárt kunyhóban. Az, hogy tetőt érzett a a feje fölött, csakhamar olyannyira elviselhetetlen lett számára, hogy kénytelen volt kimenekülni a kunyhóból, hogy a szabad ég alatt nyújtózhasson el. Nos, tegnap éjjel engem is szinte ugyanilyen szorongás kerített hatalmába, csak engem a környező felhőkarcolók, a fölöttem villogó óriásbetűs reklámok, az öntöttvasból készült, cölöpökre szerelt nagy piros víztartályok miatt, mert egyszerűen túl sok minden van a levegőben, nincs elég nyugalom odafönt! Nyomasztott álmomban a mindenütt nyüzsgő rengeteg ember is, az a hatmillió emberi lény, az egymásra zsúfoltság. Óh, jaj! Álmomban eltorzultak és testesebbek lettek a felhőkarcolók, különösen az egyik, amelyik itt magaslik a közelben (a gumitröszté, ha nem tévedek). Akkora súlya lehet annak a márványtömegnek, hogy az ember egészen elborzad tőle! Ballasztként nehezedett rám, és valamely hagymázas álmomban olykor láttam is, amint eldől és összeomlik…

Ma vasárnap van. Párás, fülledt ködben ébred a hajnal; egy újabb forró napja lesz ez annak az őszi évszaknak, amelyet errefelé „indián nyárnak” hívnak. Az angol vasárnap bágyadtsága üli meg New York-ot; a sugárutakon a nyughatatlan villanyos kocsik kegyesen tűzszünetet tartanak. Semmit sem lehet csinálni: A színházakban uborkaszezon van, és csak holnaptól kezdve járhatok be annak a színműnek a próbáira, amely Amerikába hozott. De egész közel, itt a szomszédban van a Central Park; látom az ablakból a már levelüket vesztett fákat. Elmegyek majd oda, hogy levegőt szívjak és békére leljek.

Amit az első New-York-i éjszakámon átéltem, bizonyára megmosolyogtatja majd az amerikaiakat: ám éppen ezért döntöttem úgy, hogy leírom. A csodálatos Rudyard Kipling könyvében olvastam, emlékszem, a vadember Maugli rettenetéről, amikor életében először aludt zárt kunyhóban. A feje fölött húzódó tető érzése hamarosan annyira elviselhetetlenné vált, hogy kénytelen volt kifeküdni a csillagos ég alá. Hát igen. Múlt éjszaka valami hasonló szorongás lett úrrá rajtam: a felhőkarcolók, a hirdetések hatalmas betűi a fejem fölött, azok a nyersvas-gólyalábakon álló vörös hordók: egyszerűen túlontúl sok dolog volt a levegőben. Hogy ezek nem bírnak nyugodni odafenn! Éjszakai nyugalmamat elnyomta a bálákba rakott hatmillió emberi lény tudata körülöttem, a nyüzsgés, az egymásra pakoltságnak ez a végletessége. Ó, azok az eltorzult fekvő felhőkarcolók álmomban! Különösen egy közülük (a kaucsuk-tröszt épülete, ha nem tévedek), amely ott magasodott nem messze, csupa márványból, irtózatos súlya lehetett! Úgy éreztem, agyonnyom. Látomásaimban időnként megdőlt, és összeomlott...

Ma vasárnap van. Nyirkos, súlyos ködre ébred a reggel. Meleg, őszi nap elé nézünk, itt ezt „indián nyárnak” nevezik. New York városán az angol vasárnapok zsibbadtsága lett úrrá, a sugárutak villamos járművei is felhagytak izgága rohanásukkal. Tétlenség: a színházak ma zárva tartanak, így a színdarab próbáját, amely végső soron Amerikába hozott, csak holnap tudom elkezdeni. Aztán a szomszédságban, egészen közel, az ablakomon át meglátom a Central Parkot, a leveleit már levedlett fáival. Odamegyek hát, egy kis levegő és béke reményében.

Amit el fogok mesélni az első New York-i éjszakámról, az megmosolyogtatja majd az amerikaiakat; ezért is írom le most. A csodálatos Rudyard Kipling egyik könyvében, emlékszem, olvastam a vadon élő Maugli rettegéséről, amikor először aludt egy csukott kunyhóban: az érzés, hogy tető van a feje fölött hamarosan annyira elviselhetetlenné vált számára, hogy kénytelen volt kimenni, és lefeküdni a csillagos ég alatt. Nos, hasonló szorongás kerített hatalmába engem is ezen az éjszakán, a felhőkarcolók, a fölöttem villódzó nagy reklámbetűk, a vasállványokra szerelt hatalmas vörös hordók miatt; túl sok minden volt a levegőben, tényleg nem volt elég nyugalom odafent. No meg az a hatmillió körém tömörülő emberi lény, ez az emberrengeteg, ez a túlzsúfoltság sem hagyott nyugodni. Ó, azok az álmomban megjelenő, idomtalan, megnyúlt felhőkarcolók! Különösen az egyik (a gumitröszté, ha nem tévedek), amely ott meredezett, nagyon közel, csupa márványból, és amelynek rémisztő súlya lehetett! Hatalmas teherként nehezedett rám, és néha úgy éreztem, oldalra dől és menten rámzuhan…

Most vasárnap van; a reggel nehéz, nyirkos ködből bontakozik ki; az ősz azon meleg napjainak egyike lesz ma, amit indián nyárnak neveznek errefelé. New Yorkra rátelepszik az angol vasárnapok kábulata, és a sugárutakon az elektromos autók megkötik a nyüzsgés fegyverszünetét. Semmi dolgom, a színházak munka nélkül árválkodnak, és csak holnap kezdhetem el annak a drámának a próbáit, amelyik Amerikába csábított. De a szomszédban, egészen közel, ott a Central Park, látni az ablakomból lombjukat vesztett fáit; odamegyek hát, egy kis levegőt és békét keresni.