Amikor érezzük, hogy közeleg az ébredés, de még nem vagyunk „benne”, akkor vágyunk arra, hogy „belépjünk”. És éppen ez a vágy az, amely révén „kívül” rekedünk, mert ez húzza meg a határvonalat köztünk és a Minden között, melybe bemerülni vágyunk. Valójában a belemerülést nem kell akarni. A belemerülés puszta nem akarása nem elég: akarni kell ezt a nem akarást. A passzivitás nem vezet sehová. Aktívnak kell lennünk, de aktivitásunkat teljes mértékben a várakozással kell kitöltenünk – sőt, a várakozásban kell kiteljesítenünk . Gyakorta azt érezzük, hogy hullám támad bennünk, melyről úgy véljük, hogy önmagán túl lendíthet bennünket. Ekkor nekiállunk és megpróbáljuk egy erős lökéssel segíteni. Éppen ezzel rontunk el mindent. Mintha a mi segítségünkre lenne szüksége! Micsoda gőg. Ám mégis szüksége van ránk. A jelenlétünkre. Szüksége van arra, hogy ott legyünk, hogy szembenézzünk vele, hogy eléggé higgyünk magunkban és hogy eléggé szeressük önmagunkat ahhoz, hogy ekképp megálljunk előtte, pőrén, semmi mást sem kínálva a puszta jelenlétünkön kívül. Ez a titka az egésznek. Ott állunk a „semmivel” szemben, és ebben a pillanatban nem létezik más, csak a várakozásunk. Nem a célja, hanem a várakozás maga. Minden egyéb csak a vágy kivetítése. A tünékenységé. De a várakozás, az valóságos. Ha sikerül elérnünk, hogy egyedül a várakozás létezzen, hogy csak reá támaszkodjunk, és ne a tárgyára, mely feloldaná, akkor a létezésnek arra az egyetlen részecskéjére támaszkodunk, amely a rendelkezésünkre áll. Amint így teszünk, amint lábunkat ennek a várakozásnak a talajára helyezzük, a tudatunk mélye mintegy megnyílik és átbillenünk a Létezésbe.

Mikor a tudat ébredését már érzékelni lehet, de még « kívül vagyunk a birodalmán », akkor szeretnénk igazán « belépni ». És pont ez a vágy tart « kívül », mert nyilvánvalóvá teszi a Mindenségtől elválasztó korlátaink létezését, amiben annyira jó lenne elmerülni. Valójában az kell, hogy ne akarjunk belépni. Nem elég nem akarni, akarni kell, hogy ne lépjünk be. A tétlenségből nem lesz semmi. Tetterősnek kell lenni, de a cselekedetnek a várakozásban kell megtestesülni, mi több, teljes megelégedéssel kell, hogy eltöltse.
Gyakran érezni, hogy elindul belül egy hullám, amelyről azt gondoljuk, hogy képes lenne túlemelni minket önmagunkon. És feladatunknak érezzük, hogy ezt megerősítsük. Itt rontunk el mindent. Mintha ennek a hullámnak szüksége lenne a segítségünkre. Micsoda gőg. Pedig szüksége van ránk. A jelenlétünkre. Szüksége van rá, hogy ott legyünk, kiálljunk elé, hogy kellően higgyjünk önmagunkban és eléggé szeressük egymást ahhoz, hogy lemeztelenedve ott maradjunk anélkül, hogy a puszta jelenlétünkön kívül bármivel szolgálnánk neki. Ezen múlik minden. Még a „semmivel” nézünk farkasszemet, és ekkor a szó szoros értelemében csak a várakozásunk létezik. Nem a várakozás célja, hanem maga a várakozás. Ezen kívül nincsen más, csupáncsak a vágy kivetülései. Amik elillannak. De a várakozás, az valóságos. Ha sikerül létezésében magára hagyni, őrá támaszkodni, és nem arra, ami könnyítene rajta, akkor a létezésnek arra az egyetlen kicsiny területére érkezünk, ami valójában a rendelkezésünkre áll. Ahogy ez megvan, a várakozás tényszerűségén megvetjük lábunkat, és ez olyan, mintha alapjaiban megingana a tudat, és belökne a Létezésbe.

Amikor úgy érezzük, hogy már egészen közel vagyunk az ébredéshez, de még nem vagyunk “benne”, arra vágyunk, hogy “bekerüljünk”. Pedig épp ez a vágy rekeszt “kínn” bennünket. A vágy ugyanis kihangsúlyozza a határt, mely elválaszt a Mindenségtől, amiben el kívánunk merülni. Az a lényeg, hogy nem azt kell akarnunk, hogy bekerüljünk. Ugyanakkor nem elég, hogy csak ne akarjunk bekerülni, hanem akarnunk kell, hogy ne kerüljünk be. Passzivitással nem jutunk sehova . Aktívnak kell lennünk, de úgy, hogy aktivitásunkat teljes a várakozás töltse ki. Sőt, legyen nekünk teljesen elég a várakozás. Sokszor mintha egy hullám emelkedne bennünk, úgy érezzük, hogy az el tudna mozdítani akár saját magunkon is túl. Ekkor erősíteni kezdjük a hullámot, amivel elrontunk mindent. Mintha a mi segítségünkre lenne szükség! Mennyire önhittek is vagyunk! Szükség van pedig ránk, de a puszta jelenlétünkre van szükség. Arra, hogy jelen legyünk, hogy szemben álljunk a hullámmal, hogy higgyünk elég erősen magunkban, és szeressük magunkat annyira, hogy egész mezítelenül merjünk megállni, anélkül, hogy saját jelenlétünkön kívül bármi mást akarnánk adni. Minden ezen múlik. Ekkor még mindig a “semmi” előtt állunk, ami saját várakozásunkat jelenti a legszorosabb értelemben. Nem ez a cél, hanem a várakozás. Minden más csupán a vágyat, a múlékonyt vetíti ki, de a várakozás valóságos. Ha elérjük, hogy csak ez töltsön ki, hogy rá támaszkodjunk, nem pedig valamiféle tárgyra, amely könnyebbé teheti, akkor válik támaszunkká a rendelkezésünkre álló egyetlen rög. Ha a várakozás valóságos talajára lépünk, mintha tudatunk mélye hirtelen megszünne, és átlendítene a Létbe.