Lorsqu'on sent l'éveil tout proche, mais qu'on n'est pas “dedans”, on a envie d'y “entrer”. Et c'est justement cette envie qui nous maintient “au-dehors”, car elle souligne notre frontière avec ce Tout dans lequel on aimerait s’immerger. En fait, il faut ne pas vouloir y entrer. Il ne suffit pas de ne pas vouloir y entrer: il faut ne pas vouloir y entrer. La passivité ne mène à rien. Il faut être actif, mais une activité entièrement occupée par l’attente — plus encore, entièrement satisfaite par l’attente. Bien souvent, on sent monter en soi une vague dont on pense qu’elle pourrait nous propulser au-delà de soi. Et on se met en tâche de la renforcer. C’est là qu’on gâche tout. Comme si elle avait besoin de notre aide. Quelle arrogance. Et pourtant, elle a besoin de nous. De notre présence. Elle a besoin qu’on soit là, qu’on se tienne face à elle, qu’on croie suffisamment en soi et qu’on s’aime assez pour rester ainsi tout nu face à elle, sans rien lui apporter, que notre seule présence. Tout est là. On est encore face à “rien”, et à ce moment-là, ce qui est, au sens fort, c'est notre attente. Non pas son but, mais l’attente elle-même. Tout le reste, ce sont des projections du désir. De l’évanescent. Mais l’attente, elle, est réelle. Si on parvient à la laisser seule être, à prendre appui sur elle, et non pas sur l'objet qui la soulagerait, on prend appui sur la seule parcelle d'être qu’on a à sa disposition. Aussitôt qu’on le fait, qu'on pose le pied sur la réalité de cette attente, c’est comme si le fond de la conscience cédait, et nous faisait basculer dans l'Être. | Amikor érezzük, hogy közeleg az ébredés, de még nem vagyunk „benne”, akkor vágyunk arra, hogy „belépjünk”. És éppen ez a vágy az, amely révén „kívül” rekedünk, mert ez húzza meg a határvonalat köztünk és a Minden között, melybe bemerülni vágyunk. Valójában a belemerülést nem kell akarni. A belemerülés puszta nem akarása nem elég: akarni kell ezt a nem akarást. A passzivitás nem vezet sehová. Aktívnak kell lennünk, de aktivitásunkat teljes mértékben a várakozással kell kitöltenünk – sőt, a várakozásban kell kiteljesítenünk . Gyakorta azt érezzük, hogy hullám támad bennünk, melyről úgy véljük, hogy önmagán túl lendíthet bennünket. Ekkor nekiállunk és megpróbáljuk egy erős lökéssel segíteni. Éppen ezzel rontunk el mindent. Mintha a mi segítségünkre lenne szüksége! Micsoda gőg. Ám mégis szüksége van ránk. A jelenlétünkre. Szüksége van arra, hogy ott legyünk, hogy szembenézzünk vele, hogy eléggé higgyünk magunkban és hogy eléggé szeressük önmagunkat ahhoz, hogy ekképp megálljunk előtte, pőrén, semmi mást sem kínálva a puszta jelenlétünkön kívül. Ez a titka az egésznek. Ott állunk a „semmivel” szemben, és ebben a pillanatban nem létezik más, csak a várakozásunk. Nem a célja, hanem a várakozás maga. Minden egyéb csak a vágy kivetítése. A tünékenységé. De a várakozás, az valóságos. Ha sikerül elérnünk, hogy egyedül a várakozás létezzen, hogy csak reá támaszkodjunk, és ne a tárgyára, mely feloldaná, akkor a létezésnek arra az egyetlen részecskéjére támaszkodunk, amely a rendelkezésünkre áll. Amint így teszünk, amint lábunkat ennek a várakozásnak a talajára helyezzük, a tudatunk mélye mintegy megnyílik és átbillenünk a Létezésbe. |