Lorsqu'on sent l'éveil tout proche, mais qu'on n'est pas “dedans”, on a envie d'y “entrer”. Et c'est justement cette envie qui nous maintient “au-dehors”, car elle souligne notre frontière avec ce Tout dans lequel on aimerait s’immerger. En fait, il faut ne pas vouloir y entrer. Il ne suffit pas de ne pas vouloir y entrer: il faut ne pas vouloir y entrer. La passivité ne mène à rien. Il faut être actif, mais une activité entièrement occupée par l’attente — plus encore, entièrement satisfaite par l’attente. Bien souvent, on sent monter en soi une vague dont on pense qu’elle pourrait nous propulser au-delà de soi. Et on se met en tâche de la renforcer. C’est là qu’on gâche tout. Comme si elle avait besoin de notre aide. Quelle arrogance. Et pourtant, elle a besoin de nous. De notre présence. Elle a besoin qu’on soit là, qu’on se tienne face à elle, qu’on croie suffisamment en soi et qu’on s’aime assez pour rester ainsi tout nu face à elle, sans rien lui apporter, que notre seule présence. Tout est là. On est encore face à “rien”, et à ce moment-là, ce qui est, au sens fort, c'est notre attente. Non pas son but, mais l’attente elle-même. Tout le reste, ce sont des projections du désir. De l’évanescent. Mais l’attente, elle, est réelle. Si on parvient à la laisser seule être, à prendre appui sur elle, et non pas sur l'objet qui la soulagerait, on prend appui sur la seule parcelle d'être qu’on a à sa disposition. Aussitôt qu’on le fait, qu'on pose le pied sur la réalité de cette attente, c’est comme si le fond de la conscience cédait, et nous faisait basculer dans l'Être. | Amikor úgy érezzük, hogy már egészen közel vagyunk az ébredéshez, de még nem vagyunk “benne”, arra vágyunk, hogy “bekerüljünk”. Pedig épp ez a vágy rekeszt “kínn” bennünket. A vágy ugyanis kihangsúlyozza a határt, mely elválaszt a Mindenségtől, amiben el kívánunk merülni. Az a lényeg, hogy nem azt kell akarnunk, hogy bekerüljünk. Ugyanakkor nem elég, hogy csak ne akarjunk bekerülni, hanem akarnunk kell, hogy ne kerüljünk be. Passzivitással nem jutunk sehova . Aktívnak kell lennünk, de úgy, hogy aktivitásunkat teljes a várakozás töltse ki. Sőt, legyen nekünk teljesen elég a várakozás. Sokszor mintha egy hullám emelkedne bennünk, úgy érezzük, hogy az el tudna mozdítani akár saját magunkon is túl. Ekkor erősíteni kezdjük a hullámot, amivel elrontunk mindent. Mintha a mi segítségünkre lenne szükség! Mennyire önhittek is vagyunk! Szükség van pedig ránk, de a puszta jelenlétünkre van szükség. Arra, hogy jelen legyünk, hogy szemben álljunk a hullámmal, hogy higgyünk elég erősen magunkban, és szeressük magunkat annyira, hogy egész mezítelenül merjünk megállni, anélkül, hogy saját jelenlétünkön kívül bármi mást akarnánk adni. Minden ezen múlik. Ekkor még mindig a “semmi” előtt állunk, ami saját várakozásunkat jelenti a legszorosabb értelemben. Nem ez a cél, hanem a várakozás. Minden más csupán a vágyat, a múlékonyt vetíti ki, de a várakozás valóságos. Ha elérjük, hogy csak ez töltsön ki, hogy rá támaszkodjunk, nem pedig valamiféle tárgyra, amely könnyebbé teheti, akkor válik támaszunkká a rendelkezésünkre álló egyetlen rög. Ha a várakozás valóságos talajára lépünk, mintha tudatunk mélye hirtelen megszünne, és átlendítene a Létbe. |