A Heathrow repülőtér Anglia azon kevés helyeinek egyike, ahol az ember biztos lehet benne, hogy lát fegyvert. Mégpedig azoknál a rendőröknél, akik rövid ujjú ingben, fekete golyóálló mellényben vizslatják, hol bukkannak fel a terroristák, hogy felrobbantsák a nyakkendőárus bódéját. Engem aligha pécéznek ki, de ha mégis, akkor szemükbe mondom az igazságot. Bevallom, mi járatban vagyok. Az a tervem, hogy addig ácsorgok a Heathrow reptéren, amíg nem találkozom egy ismerőssel. (...)

Szinte hihetetlen, de harminckilenc percnyi várakozás után sem látok ismerős arcot. Egyetlen egyet sem – és engem sem ismer senki. Éppoly névtelen vagyok, mint a taxisofőrök, elmaradhatatlan névkitűzőjükkel (egyik-másik vezetéknevet ismerem) – leszámítva, hogy a sofőrök elegánsabbak nálam. Mióta megvannak a gyerekek, bármit veszek is fel, az úgy fest, mint egy pizsama. Kabát, ing, póló, farmer, öltöny egyre megy: csak lóg rajtam, mint a kutya szájából kihúzott pizsama. (...)

Azok az ismerőseim járnak a fejemben, akik cserbenhagytak, mert nem valamelyik puccos európai célállomást választották így kedd kora reggel. Lefogadom, hogy volt kollégáim még most is ott senyvednek íróasztaluk mögött a biztosítóirodában. Hányszor megmondtam, hogy így lesz, amikor még én is ott penészedtem, időmet vesztegetve, képtelenül arra, hogy eldöntsem, mit akarok – miközben Ally egyre magasabbra tört, ledoktorált, megkapta az első kutatói ösztöndíját a Readingi Egyetemen, majd az első előléptetését.

Újdonsült barátaink, akik tisztes állásokat betöltő, komoly, felnőtt emberek – így aztán félig-meddig azt várom, hogy bármelyik pillanatban felbukkanjanak –, azt mondják, hogy háztartásbelinek lenni tökéletesen illő és üdvös foglalatosság egy férfi számára, sőt, nagyon is tökös választás: igenis férfias dolog otthon maradni a gyerekekkel. Ezek a barátaink elsősorban Ally barátai. Úgy látszik, én már senkit sem ismerek, és ahogy itt, a gyerekek meg a fent elhúzó repülők zajától távol elmélyedek saját gondolataimban, csak egy panaszmuki sirámait hallom. Nem azért jöttem, hogy ezt halljam.

Sírni kezdek, grimaszok és hüppögés nélkül; kövér könnycseppek gördülnek le csendesen az arcomon. Nem akarom, hogy az ismerőseim közül bárki is sírni lásson, elvégre nem vagyok az a típus, aki csak úgy kibukik a Heathrow reptéren egy semmilyen kedd reggelen. Kifogástalanul vezetem a háztartásunkat, akár egy vállalatot. Komoly munka ez, kérem. Táblázatkezelővel követem nyomon a porzsákhelyzet alakulását, és színkódos nyomtatványaim vannak a pelenkahasználat erkölcsi következményeiről. Nem vagyok önmagam ma reggel. Nem tudom, ki vagyok. Kivagyok.

(Richard Beard: Gondolataimra hangolva)

A Heathrow repülőtér azon kevés helyek egyike Angliában, ahol az ember biztosra veheti, hogy fegyvert fog látni. Ezeket a fegyvereket rövid ujjú pólót és fekete golyóálló mellényt viselő rendőrök markolják, akik ugrásra készen lesik a Tie Rack ruhaüzlet felrobbantására készülő terroristákat. Nem valószínű, hogy engem is feltartóztatnának, ám ha mégis megteszik, elmondom nekik az igazat. Bevallom, mi járatban vagyok itt. Azt tervezem, hogy addig állok a Heathrow repülőtéren, amíg meg nem pillantok valakit, akit ismerek. (…)

Döbbenetes módon már harminckilenc perce várakozom, és nem láttam meg egyetlen ismerőst sem. Senki emberfia nem ismer engem. Ugyanolyan névtelen alak vagyok, mint az egyforma névtáblát viselő sofőrök (néhányuk családneve ismerős), azzal a különbséggel, hogy ők jobban öltözöttek nálam. Mióta a gyerekek megszülettek, bármit veszek fel, pizsamának néz ki. Lehet kabát, ing, póló, farmer, öltöny – mintha csak pizsamába bújtam volna.(…)

Azon kapom magam, hogy számba veszem összes ismerősöm, akik mind cserbenhagytak azzal, hogy ezen a kora reggeli keddi időpontban nem indultak el valamelyik csillogó európai célállomás felé. Egykori kollégáim a biztosítótársaságnál most biztos íróasztalaik mögött görnyednek, ahogy ezt mindig is jósoltam nekik, amikor még én is ott görnyedtem az egyik asztalnál, céltalanul vesztegetve az időm, és képtelen voltam megvetni a lábam, miközben Ally töretlenül haladt előre, megszerezve PhD fokozatát, első kutatói ösztöndíját a Reading Egyetemre, aztán megkapta első kinevezését.

Legújabb barátaink, akik komoly munkát végeznek – és ezért félig-meddig most is azt várom, hogy bármelyik pillanatban felbukkanhatnak – azt mondják nekem, hogy a házimunka nem csak tökéletesen megfelelő elfoglaltság egy férfi számára, de még bátor dolog is, igen, kifejezetten férfias tett otthon maradni a gyerekekkel. Ezek a közös barátaink elsősorban Ally barátai. Úgy érzem, én már egyetlen embert sem ismerek, és itt, a gyerekektől távol, a fejem felett elhúzó repülőgépek árnyékában, ahogy a gondolataim figyelem, egy örökösen elégedetlen alak siránkozását hallom. Nem erre a hangra vártam.

Kitör belőlem a sírás, nem torzul grimaszba az arcom, nem ráz a zokogás, csak némán peregnek le a könnyek az arcomon. Nem akarom, hogy valamelyik ismerősöm sírni lásson, mivel nem vagyok az az ember, aki egy teljesen hétköznapi kedd reggelen összeomlik a Heathrow repülőtéren. Kifogástalanul vezetem a háztartásunk, üzleti pontossággal. Ez igenis komoly munka. Adatlapokon követem nyomon a porzsákok aktuális helyzetének alakulását, és a pelenkák színkódjai alapján mérlegelem a használatuk következtében felmerülő etikai kérdéseket. Ma reggel nem vagyok önmagam. Nem tudom, hogy ki vagyok.

Ha Angliában máshol nem is, a Heathrow-i repülőtéren biztosan látunk fegyvert. A rendőrök viselik, rövid ujjú ingben, fekete golyóálló mellényben, terroristákra kihegyezve, attól tartva, hogy felrobbantják a Tie-Rack nyakkendőboltot. Ha pont engem pécéznének ki, elmondanám az igazat. Csakis az igazat: addig maradok itt, míg nem látok egy ismerőst. (...)

Hihetetlen, már harminckilenc perce várok, és még sehol egy ismerős. Egy szál se. És engem sem ismer senki. Egy vagyok a tömegből, mint a taxisok, nyakukban egységes névtáblával (néhányuk vezetékneve ismerősnek tűnik), igaz, ők hozzám képest legalább jobban öltözöttek. Amióta a gyerekek megvannak, mindegy, mit veszek fel, egyformán néz ki rajtam kabát, ing, póló, farmer, öltöny. Minden, mint a gyűrött pizsama. (...)

Magamban ismerőseim nevét sorolom. Csalódtam bennük, egyikük sem indul ezen a korai kedd reggelen csodás európai útra. Kollégáim pedig, a korábbi munkahelyemen, a biztosítónál, most sem mozdulhatnak el helyükről, ahogy én ezt mindig is mondtam nekik, amikor még magam is oda voltam kötve, és csak az időmet pocsékoltam. Ally eközben töretlenül ment előre, ledoktorált, megkapta első előléptetését, a Reading University ösztöndíjas kutatója lett.

Újdonsült barátaink, már rendes állásokban, akiket éppen ezért itt most akár láthatnék is, azt mondják, hogy a „háziasszonykodás” tökéletesen megfelelő elfoglaltság a férfi számára, mi több, még bátor tett is. Férfias dolog otthon maradni a gyerekekkel. Persze ezek a barátok főleg Ally barátai. Azt hiszem, már senkit sem ismerek, és most, távol a gyerekektől, távol a fejem felett repülő gépektől, belülről hallom, amint sajnáltatom magam. Nem is olyan régen még mást szerettem volna hallani.

Sírni kezdek csendesen, nem zokogok, arcomon nem látszik semmi, csak a könnyem folyik. Nem akarom, hogy bárki is így lásson, nem az a fajta vagyok, aki a repülőtér közepén csak úgy kiborul egy semmilyen kedd reggelen. Házunkat úgy viszem, mint egy üzletet. Komoly munka. Listát vezetek a porszívózsákokról, színes kimutatást a pelenka etikai következményeiről. Ma reggel nem vagyok önmagam. Nem tudom, ki vagyok.

Ha az ember fegyvert akar látni Angliában, akkor a Heathrow repülőtér azon kevés helyek egyike, ahol biztosra mehet. Ezeket a fegyvereket rövid ujjú ingbe és fekete védőmellénybe öltözött rendőrök viselik, akik a nyakkendőboltot felrobbantani szándékozó terroristák után fürkészik a környéket. Nem hiszem, hogy idejönnének és kérdezősködnének, de ha mégis, akkor megmondom nekik az igazat. Megmondom, hogy mit keresek itt. Úgy tervezem, hogy addig nem mozdulok a Heathrow repülőtérről, amíg nem találkozom valakivel, akit ismerek. (...)

Hihetetlen, de harminckilenc perc elteltével még mindig nem találkoztam egyetlen ismerőssel sem. Nem ismerek senkit, és engem sem ismer senki. Ismeretlen vagyok, mint az egyen-névtáblákat tartó sofőrök (bár néhány táblára írt vezetéknevet ismerek) – csak annyi a különbség, hogy a sofőrök jobban öltözöttek, mint én. A gyerekek óta bármit veszek fel, úgy nézek ki, mintha pizsamában lennék. A kabátok, ingek, pólók, farmerek, öltönyök olyanok, mint a még csak nem is frissen mosott pizsamák. (...)

Hallom a saját gondolataimat, ahogy az ismerőseimmel kapcsolatban filozofálok, akik cserbenhagytak, mert kedden kora reggel nem utaznak grandiózus európai városokba. A régi biztosítós kollegáim biztos az asztalaiknál gubbasztanak, ahogy azt előre elképzeltem, amikor még én is ott gubbasztottam, pocsékoltam az időmet, és nem tudtam mit kezdeni magammal. Eközben Ally kitartóan haladt előre: megszerezte a doktoriját és megkapta első kutatói ösztöndíját a readingi egyetemen – ez volt az első lépése a karrierlétrán.

Újabb keletű felnőtt barátaink, akik komoly állásokat töltenek be, és akiket szinte biztosra veszem, hogy perceken belül észreveszek itt, azt mondják, hogy az otthonteremtés tökéletesen elfogadható munka egy férfi számára. Sőt, még bátor – igen, kifejezetten férfias – dolog is otthon maradni a gyerekekkel. Ezek a barátaink főleg Ally barátai. Nekem úgy tűnik, hogy már nem ismerek senkit. Távol a gyerekektől és a fejem fölött elszálló gépektől, hallom a saját gondolataimat, és egy nyafogóra ismerek belőlük. Valami egész másra számítottam.

Sírva fakadok – nem vágok képeket, és nem zokogok, csak nagy, csöndes könnyek gördülnek le az arcomon. Nem akarom, hogy bárki, akit ismerek, így lásson, mert nem vagyok az a típus, aki egy nulla jelentőségű kedd reggelen összeomlik a Heathrow repülőtéren. Hiszen a háztartásunkat is hibátlanul vezetem, akárcsak egy vállalkozást. Ez komoly feladat. Táblázatok segítségével kísérem figyelemmel a porszívózsák-helyzetet, és színkódolva őrzöm a pelenkák etikai következményeivel kapcsolatos, általam kinyomtatott dokumentumokat. Ma reggel nem vagyok önmagam. Nem tudom, hogy ki vagyok.

Angliában nem sok helyen látni fegyvert, de a Heathrow repülőtéren biztosan. A fegyveres, rövid ujjú inges, fekete, golyóálló mellényes rendőrök éberen vigyáznak, hisz a terroristák akármikor felrobbanthatják a Tie-Rack nyakkendőboltot. Nem hinném, hogy pont engem szúrnának ki, de ha mégis, hát nem hallgatom el a valóságot. Azt tervelem, hogy nem mozdulok a repülőtérről, amíg nem találkozom valaki ismerőssel.

Hát ez döbbenetes! Harminckilenc percnyi ácsorgás után nem látok egy ismerős lelket sem, egy pofa sem ismerős. Senki nem ismer meg engem sem. Ugyanolyan névtelen alak vagyok, mint a taxisofőrök az egy kaptafás azonosító kártyájukkal (néhány nevet már ismerek), - azzal az egy különbséggel, hogy a sofőrök jobban vannak öltözve, mint én. Amióta gyerekeim vannak, bármit veszek is fel, úgy úgy festek benne, mintha pizsamában járnék. A kabátaim, az ingeim, a pólóim, a farmereim, az öltönyeim, az égadta világon minden úgy néz ki rajtam, mint egy gyűrött pizsama. (...)

Szinte hallom a gondolataimat, hogy minden ismerősöm cserben hagyott, mert senki nem utazik el kedden korareggel egy elbűvölő helyre, valahova Európába. Volt biztosítós kollégáim biztos most is íróasztaluknál ülve güriznek. Megmondtam én ezt már régen, amikor döntésképtelen lévén, én is abban a kátyúban voltam. Akkor csak a drága időmet pazaroltam. Ezenközben Ally következetesen haladt előre, - ledoktorált, majd a Reading egyetemen megkapta első kutatói ösztöndíját és élete első előléptetését.

Újabb, felnőttkori barátaink szerint nagyon is tisztességes elfoglaltság egy férfinek, ha háztartást vezet. Állítják, hogy bátorság kell hozzá, sőt mitöbb, roppant férfias dolog háztartásbelinek lenni. Ők komoly munkát végeznek, ezért reménykedem félig-meddig, hogy most már ők jönnek szembe akármelyik pillanatban. Ezek főleg Ally barátai, de valahogy mintha már nem is ismerném egyiküket sem. Most, hogy a gyerekek nincsenek körülöttem, és repülőgépek suhannak el fejem fölött, szinte hallom a gondolataimat, ahogy nyavalygok. De más hang ez, mint amit vártam!

Elfog a sírás. Némán, nem grimaszolva vagy zokogva sírok, csak kövér könnycseppek gördülnek ki szememből, s peregnek le arcomon. Nem akarom, hogy bárki ismerős is lássa, hogy sírok. Nem vagyok én olyan fából faragva, hogy egy apróság kedd reggel a reptéren csak úgy kiborítson. A háztartást olyan tökéletesen vezetem, mintha vállalkozást igazgatnék. Komoly munka ez! Adatbáziskezelővel tartom nyilván, hogy pontosan hogy állunk a porszívó-zacskókkal. Színkódolt, nyomtatott számítógépes listáim vannak a pelenkák etikai következményeiről. Ma reggel nem érzem magam önmagamnak. Nem tudom, ki vagyok…